2014. február 20., csütörtök

Nem a világból valók

(Jn 17:14-16) Átadtam nekik tanításodat, de a világ gyûlölte õket, mert nem a világból valók, amint én sem vagyok a világból való. Nem azt kérem tõled, hogy vedd ki õket a világból, hanem hogy óvd meg õket a gonosztól. Hiszen nem a világból valók, amint én sem vagyok a világból való.

Tíz éves koromig egy gyönyörû helyen éltem. Egy csodálatos, kis csíki faluban, a falú masszív iskolaépületében laktunk. Édesanyám volt az iskolaigazgató tanító és édesapám volt a helyi kõbánya felügyelõ tehnikusa. Az óriási akácfáktól beárnyékozott iskolaudvar hátsó kiskapuja, a hangulatosan csobogó patakra nyílott. Az iskola kertjében, nyáron, roskadoztak a fák a gyümölcsöktõl. Reggeltõl, sötétedésik, tele volt az udvar és a kert barátainkkal. Délelõtt, a szünetekben és délután, a leckék után, mindig csapatokban játszottunk az iskola udvarán meg a kertben. Indiánosdit, háborúsdit, bújócskát, nyílazást, parittyázást, futbalt és még sok más egyebet játszodtunk. Aztán egy szép napon, bejelentették a szüleink, hogy beköltözünk a városba. Ekkor kezdõdött el az én útam "Édentõl keletre"…

A városban, egy szerény albérletbe költöztünk. A szüleim munkába mentek. A bátyámnak már voltak ismerõsei, de én ott maradtam egyedül a szûkös udvaron. Nem ismertem a helyet, sem az utcát, sem a várost. Féltem, mert úgy tudtam, hogy a városban el lehet tévedni, el lehet veszni… A mozgásterem nagyon leszûkült és magányos lettem. Észrevétlenül megismertem a félelmet, ami fizikailag is kihatott rám... Néhány napig a székletem nyálkás és gennyes lett, de én csak hallgattam. Senki sem figyelt rám, mert mindenkinek megvolt a maga baja...

Beírattak a legközelebbi iskolába, a román lícemumba. Volt ott magyar osztály is az alsó tagozaton. Mivel ehhez az iskolához volt közel a régi tisztviselõtelep, ezért elég sokan voltak az osztályban, törzsgyökeres, módos család gyerekei. Én csak a negyedik osztályba cseppentem be, és ráadásul, egy tõrõl vágott, falusi gyerek voltam. Ezért aztán úgy néztek rám, mint egy csavargóra. Erre persze, rátett egy lapáttal a furcsa nevem is, amit már akkor sem tudtak hová tenni, mint ahogyan ma sem. Na, még csak te hiányoztál innen... Most már harminchat lett az osztály létszáma. Az osztály kegyeltjei, a tanítónénivel együtt, világosan éreztették velem, hogy nem fogadnak be és ki nem állhatnak. Nemsokára elfogyott a tûrelmem és egy idõ után, legalább hetente egyszer, valakit jól megvertem. Nem is volt a magaviseleti jegyem nagyobb kilencesnél, de a tanulási átlagom is kilences lett, ami elég jónak számított az osztályban.

A negyedik osztály után, a nyári vakációban, elkezdett édesanyám ijesztgetni, hogy õsztõl román osztályba ad. Én egyáltalán nem akartam ezt, de tudtam, hogy itt nem sokat számít, hogy én mit akarok. Édesanyám hazahozott egy román, negyedik osztályos romßn történelem könyvet és odatett, hogy olvasgassam. Hátha lesz belõle valami román tudás. A nyár eltelt, de az elsõ oldalnál nem jutottam tovább. Egy szót se tudtam románul, de õsztõl kellett menni román iskolába.

Az elsõ iskolai nap, elmentem a román líceumban és elég könnyen megtaláltam az V. osztály tantermét. Volt néhány gyerek, akit már ismertem látásból. Érezve a román tudatlanságom bûnösségét, hátraosontam a leghátsó padba és ott leültem valaki mellé. Egyszer csak bejött az új tanítónéni, akit most már osztályfõnöknek kellett szólítani és aki sokkal szigorúbb volt. Egy nagy darab, vöröskontyos, igencsak kiabálós tanárnõ jött be. Szerre szólított mindenkit és amint megértettem, mindenkitõl kérdezte a személyes adatait. Válaszolni kellett arra, hogy hogy hívnak, mi a lakcímed, kik a szüleid, mi a foglalkozásuk stb. De persze románul. Amikor elért hozzám, felálltam és válaszoltam a kérdéseire magyarul. Elõttem ûlt egy gyönyörû, barna szemû kislány, aki fordított is, meg súgott is nekem. Megpróbáltam elmakogni románul is a válaszokat. A harmadik kérdés után, az oszi elkezdett üvöltözni és azt mondta, hogy menjek el a magyar líceumba. Ott vannak magyar tanárok és õk majd megtanítanak engem. T.i. a magyar líceumban is volt egy román osztály és ott a tanárok egy része magyar volt. Nem sokat teketóriázott, hanem kidobott az osztályból. Így az én elsõ V. osztályom kb. félórát tartott.

Ott álltam egyedül, kidodva, tanácstalanul, a nedves folyosón, amelyet éppen akkor mosott fel a takarítónõ. Sajnálkozva tudakolta, hogy ejsze kidobtak. Mondtam, hogy igen. Ne búsulj, vigasztalt sajnálkozva. Majd elmész a másik iskolába. Hazamentem és néhány napig megint ott õgyelegtem magányosan a szûkös udvaron. Édesanyám ingázott, édesapám is valahol terepen volt. Végül bátyám vitt fel a magyar líceumba és íratott be az ottani román osztályba. Ez egy olyan osztály volt, ahová a jöttmentek gyerekeit gyûjtötték össze. Volt itt rendõrgyerek, vasútas gyereke, katonatiszt gyereke, árvaházi gyerek, stb. Elég hamar beilleszkedtem és három hónap alatt annyira megtanultam románul, hogy a húszas létszámú osztályban, negyedik tanuló lettem.




Nagyon megszerettem a magyar líceumot, a hatalmas iskolaépületet, és egy-két társammal együtt ott szerettem volna maradni a magyar tagozaton. A szüleim hallani sem akartak róla. Nem azért írattunk eddig románba, hogy pont a líceumban, magyar osztályba menj vissza. Na jól van akkor... Megint vissza kell menni oda, ahonnan négy évvel ezelõtt kipenderítettek.

Beíratkoztam és õsszel, szeptember 15-én, megjelentem az iskolaév megnyítóján. A rendezvényen, az osztályok, négyszögben várták az iskolaév megnyító beszédét. Könnyen rátaláltam az osztályomra és odaálltam a sor végére. A többiek már egy összeforrott társaság voltak, mivel együtt jártak V.-VIII. -ban. Egybõl felismertek, hogy én vagyok az, akit a négy évvel ezelõtt elküldtek. Furcsán méregettek. Egyszer csak megérkezik az osztályfõnök. Hát kit látnak szemeim? Megint csak az a vöröskontyos, mérges tanárnõ jön. Végignézett az osztályon. Amikor megakadt a szeme rajtam, egybõl elkezdett üvölteni. Hát te megint itt vagy?!!!...

Na, ez ismét jól kezdõdik - gondoltam magamban. Hát, ahogy kezdõdött, úgy folytatódott. A román sovinizmus, elegyítve a kommunista ideológiával, megtette a hatását. Kb. fél évig, az osztály zöme, nemcsak, hogy szóra se méltatott, hanem két méteres ívben kikerült engem a szünetek alatt. De aztán szép lassan megszoktak… Tizenkettedikben, amikor már annyira felküzdöttem magam, hogy III. tanuló lettem.  Az éretségin évelsõ lettem és bejutottam az egyetemre is. Akkor már én voltam a vöröskontyos oszi büszkesége. De addig, három éven át, hetente üvöltött rám, kivörösödve és gyûlölködve...

Bejutottam az egyetemre és õszre vártam a behívót a katonaságba. Aztán megérkeztem Kolozsvárra az alakulatba. Ötvenen voltunk a kompániában, mind ugyanarról az egyetemrõl. Az elsõ hónap, az eskütételig, hamar eltelt. Nem volt sok idõ gondolkodni. Egyszer aztán kivittek az udavarra és megjelent egy kontrainformációs tiszt, aki azt kérte, hogy mindenki, akinek rokona van külföldön, lépjen elõre. Volt egy-két eset, akiknek külfödön voltak rokonai. Nekem is eszembe jutott, hogy édesanyám nõvére Budapesten él. Én, a naiv, azt gondoltam, hogy ezek mindent tudnak. Így hát én is elõálltam. Ki gondolta volna a kommunizmusban, hogy egy budapesti nagynéni nagyobb gond, mint egy amerikai nagybácsi?...

 Ettõl kezdve megváltozott az életem a kaszárnyában. Napról-napra szembesültem azzal, hogy csíkban milyen hidegben bújik ki a gyerek az anyjából, és hogy miért olvasom édesanyám leveleit magyarul. Amint rám került a sor a WC szektorral, nálam is maradt a leszerelés napjáig. Ötven ember után takarítottam az ürüléket, négy török WC-ben, egy vízslaggal és egy seprünyéllel, nyolc hónapon keresztül. A nyolc hónap alatt megtapasztaltam a sovinizmus különféle formáit: megkülönböztetés, megfélemlítés, utasításokkal való szekírozás, hazautazási engedélyektõl való megfosztás, stb. És nemcsak a tisztektõl, hanem néha, a leendõ egyetemista kollegáktól is. Amikor leszereltem, éreztem, hogy ezekkel az emberekkel nehéz lesz nekem az egyetemen együtt lenni egy szobában.

Megint eljött az õsz. Kellett menni Jászvárosba egyetemre. Azt se tudtam merre nyílik az ajtó. Az elsõ napi gyúródásában, arra gondoltam, hogy oda megyek, ahová beosztanak. De ott már mindenki egyezkedett, szobatársakat kerített magának. Amint ott toporogtam, megszólított egy kedves, csíki, székely fiú. Látta, hogy nincs senkim, így hát meghívott a szobájukba. Én már az ötödik voltam a négyszemélyes szobában. Habár kezdetben gond volt, hogy én is odamentem, de valahogyan csak eltûrték a jelenlétemet. Az egyik szobatárs, egy egész napot töltött el velem úgy, hogy nem szólt hozzám egy mukkot se. Se a köszönésemet nem fogadta, se nem válaszolt a kérdéseimre. Késõbb is, nagyjából egy fél évig, ezt tette velem. Sosem tudtam meg, hogy miért tisztelt meg ennyire a megvetésével, de azt sejtem, hogy a roman hangzású nevem miatt. Késõbb, azt is visszahallottam, hogy még azt is gondolták rólam, hogy besúgó vagyok. A lényeg az egészben az volt, hogy ha a szobatársaimmal voltam, ha a csoporttársaimmal voltam, mindig “outsider” voltam. Valahogyan, mindig sikerült a kivülálló, kirekesztett pozícióba kerülnöm.

Az egyetem után hazakerültem és ez a kirekesztettség egy ideig eltûnt az életembõl. Megházasodtam és családom lett. Nem is gondoltam többé a régi kellemetlenségekre. Ritkán éreztem, hogy a feszült helyzetekben szorongok, de fiatal voltam és bírtam.

A második munkahelyemen, amikor az elsõ pálinka tiszteletet vittem be, az akkori fõnököm elsõ kérdése az volt, hogy akkor én, most már mi is vagyok tulajdonképpen. Román vagy magyar?... Amikor hittel és becsülettel kezdtem dolgozni, akkor azt mondták, hogy "haggyuk a gyereket, hadd erõlködje ki magát...". A se nem román, se nem magyar, se nem hucut, se nem feketézõ, se nem csaló, se nem korrupt, se nem iszákos, se nem dorbézoló, hitérõl tanuságot tevõ, templomba járó emberke, akinek még ráadásul az is a dolga, hogy a szabályok betartását ellenõrizze, elkerülhetetlenül outsider lett. Itt is szerencsésen megtaláltam az kívülálló pozíciómat...

Miután megtértem, nemsokára az Úr elvezetett az egyházba. Kezdtem segítkezni a plébánián. Egyszer csak hallom, hogy az öreg plébánosunkat nyugdijazni fogják. Miközben gyakran segítettem a sekrestyés asszonynak a templom körüli dolgokban, egyszer csak odahaza csenget a telefon. Az öreg plébánosunk hívott fel, hogy szeretné, ha segítenék neki valamiben. Arról volt szó ugyanis, hogy egy nagyobb szertárt, ahová egy rakás tönkrement kacat volt elraktározva, ki kellett hordani a szemétre. Amint ott dolgozok, megkérdezi a plébános, hogy nem vállalnám-e el a gondnokságot. Habár naiv vagyok az élet dolgaiban, azért rögtön rájöttem, hogy itt nem valami megbízatásról vagy megtiszteltetésrõl van szó, hanem segélynyújtásról Felfogtam, hogy most oda kell állni a beteg, legyengült, öreg plébános mellé, hogy tisztességben, emelt fõvel tudjon elszámolni a plébániáról és nyugdijba tudjon menni. Jó, elfogadom a gondnokságot, mondtam... Rám is förmedt ezért édesanyám, aki akkor már a halálos ágyán feküdt. Pedig nagy hitû, vallásos, egyháztisztelõ asszony volt. Nagy nyûgöt vettél a nyakadba - mondta mérgesen. Nemsokára, egy vasárnapi szentmisén, le is tette az esküt az új gondnok és az egyháztanács...

Megjött az új plébános. Új seprü, jó seprü… Nagyon szigorú volt és haragos. Fölöttébb elégedetlen volt mindazzal, amit látott és kapott a plébánián. Ugyanakkor, az is nagyon bosszantotta, hogy a régi plébános a nyakába vart egy újonnan kinevezett egyháztanácsot. Habár soha nem hangzott el ilyen, gondolom, hogy az is a sors fintora volt, hogy a rettenetesen "nagy magyar" hazafinak, "román nevû" gondnoka lett... Vétenék azzal, ha a hazafiságot sovinizmussá fokoznám, de keményen érezhetõ volt a levegõben személyem alkalmatlansága, oda nem illõsége. Megintcsak, vagy így, vagy úgy, de outsider pozícióba kerültem. De ezúttal ez egy fájdalmasabb kivûlállóságba, mert ez most már nem idegenben, nem a világban volt, hanem otthon és az egyházban.

Ezzel párhuzamosan, a lelkiségi közösségben is ugyanezt tapasztaltam meg szép lassan. A korábbi tapasztalataim, sebzettségeim által kialakult egyéni gondolkodásom, önállóságom, öszetett személyiségem, természetem, furcsa nevem, stb., amihez hozzáadódott a kemény akaratom, nyakasságom, hajlíthatatlanságom, egyszerûen elfogadhatatlanná tettek egyesek szemében. Persze, hogy megvolt a magam hibája is, de a lényeg az, hogy lassan itt is outsider lettem. Egy szép napon, arra ébredtem, hogy majdnem mindenhonnan ki vagyok rekesztve. Nem tartozom sehová, nem fogadnak el sehol, nem kellek senkinek …

Édesanyám tanûgyi káder volt a kommunizmus ideje alatt, ezért csak titokban lehettem elsõáldozó. A templomban hárman voltunk: én, a pap és Jézus. Nem volt ott virágcsokor meg fényképezkedés... Bérmálkozni egy idegen faluba vittek. A falubeli kortásaimtól el lettem szakítva és így kortás találkozóra se hívtak meg. Tehát, nem tartozok se néphez, se nemzethez, se hagyományhoz ...  Olyan vagyok, mint egy fa, amelyet gyökerestül kitéptek és a tengerbe vetettek.

(Lk 17:6) Az Úr ezt felelte: „Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a szederfának: Szakadj ki gyökerestül és verj gyökeret a tengerben! - megteszi nektek.

(Lk 23:31) Mert ha a zöldellõ fával így tesznek, mi lesz a sorsa a kiszáradt fának?”

Láttam egyszer egy interjút Sandra Bullock-al. Sandra sokat váltogatta az iskolákat, mert a német édesanyja hol Németországban énekelt, hol Amerikában. Azt kérdezték tõle, hogy miként tudta átvészelni az iskolában ezt a sok változtatást. Sandra azt felelte, hogy részben lavírozással, részben találékonysággal. A humoros, hajlékony természete és jópofasága segítette át. Aztán egy lényeges dologgal zárta a gondolatát: Ha egy közösségben nem fogadnak el és mindenki azt mondja, hogy baj van velem, akkor én azt mondom nekik, hogy veletek van a baj. Veletek van a baj, mert ha velem akkora baj van, hogy mindenkinek baja van velem, akkor én egy rászoruló vagyok. Rászorulok a ti megértésetekre, a ti szeretetetekre és a ti befogadásotokra. Ha igazán keresztények lennétek, akkor elfogadnátok és befogadnátok engem. Erre mondta Sandra a “The Blind Side” filmezése elõtt, amellyel Oscar-t aratott, hogy a “kereszténység zászlóján képmutatás lebeg”.

Mindezen kirekesztettségek mellett, még ott vannak a lelkigondozásban feljött korai sérülések. Magzatkoromban veszélyeztetve volt az életem. Állítólag, kezdetben nem akartak a szüleim. Nagyanyám azt állította, hogy nem is vagyok az apámtól. Apám nem fogadott el magáének éveken keresztül. Milyen csodálatos az Úr kegyelme, hogy ennyi sérülés mellett is adott nekem erõt és önbizalmat, hogy emberré tudjak vállni.

Mielõtt egyetemre mentem volna, volt egy álmom: Egy fiúval álmodtam, aki fölöttem járt a líceumban, de akivel nem volt semilyen kapcsolatom. Az egyetlen dolog az volt, hogy tõle kérdeztem meg, melyik egyetemre érdemes menni. Azért kérdeztem meg õt, mert komoly fiúnak és jó tanulónak ismertem. Az õ válasza alapján döntöttem el, hogy hová fogok menni egyetemre. Álmomban ott lebegtem egy nagy városban, a felhõkarcolók között. Odarepültem egy kivilágított felhõkarcoló üvegablakához. Amint benéztem az ablakon, azt láttam, hogy a felettem járó osztály bulizik odabent. Kopogtattam az ablakon, hátha engem is beengednek. Ekkor ez a fiú kinyította az ablakot, egy rakás könyvet nyomott a kezembe, majd visszahúzta az ablakot. Én pedig ott maradtam kint, a sötétségben, a könyvekkel. Úgy is lett. Könyvekbõl, tudományból lett részem, de közösségi befogadásból talán soha... Hiszem, hogy ez az Úr kegyelme, amellyel megvédett engem a világ csábításától.

Nézem, hogy a világban, egyeseknek milyen könnyen megy soruk. Mindenük megvan és mindenben sikeresek. Persze, sok szerencsétlen ember is van. Akkor arra gondolok, hogy nagy az Úr bölcsessége és jósága, mert megóvott a gazdagságtól, a sikertõl, a magas beosztásoktól, a nagy társaságoktól, a mulatozásoktól, stb. Miért? Mert nem e világból való vagyok. Az e világból valók nem értik meg ezeket a dolgokat. Õk megvetik a világosság fiait. Útálják õket és elfordítják fejüket tõlük. Szerencsétleneknek, balgáknak és sorsverteknek gondolják a világosság fiait. De a mi jutalmunk nem e világban van.

(Bölcs 3:2) Az esztelenek szemében úgy látszott, hogy meghaltak; a világból való távozásukat balsorsnak vélték,…

(Lk 16:8) Az úr dicsérte a mihaszna intézõt, hogy okosan járt el. - Igen, a világ fiai a maguk módján okosabbak a világosság fiainál.

(Jn 15:19) Ha a világból valók volnátok, mint övéit szeretne benneteket a világ. De mert nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak benneteket a világból, gyûlöl benneteket a világ.

(Ján. 18:36) Az én országom nem e világból való. Ha e világból való volna az én országom, az én szolgáim vitézkednének, hogy át ne adassam a zsidóknak. Ámde az én országom nem innen való.

(1Jn 4:5) Õk a világból valók, ezért a világról beszélnek, és a világ hallgat rájuk.

Ima: Mennyei Atyám! Köszönöm, hogy kiválasztottál és hogy fogantatásomtól kezdve, mindmáig, üldöztetésektõl és kirekesztésektõl szenvedek. Köszönöm, hogy minden lelki sérülésem ellenére megtartottál, folyamatosan gyógyítottál és kegyelmekkel elhalmoztál. Ámen.

Persze, ahogy a filmek végén szokás megjegyezni: A fentebb elmesélt dolgokban, bárki valós személyekhez való, bármilyen hasonlóság, csakis a véletlen mûve ... :-)

2014. február 13., csütörtök

Ott marad, ahová dõl

(Préd 11:1-3) Dobd kenyeredet a víz tükrére, és sok nap múltán is megtalálod. Adj (vagyonodból) egy-egy részt hétnek, sõt nyolcnak, mert nem tudhatod, milyen baj szakad az országra. Ha tele vannak esõvel a felhõk, a földre öntik. Akár észak, akár dél felé dõl a fa, ott marad, ahová dõl.

Az ember beteljesedése

Aquinói Szent Tamás, A teológia összefoglalása mûve elején azt írja, hogy a mindenséget átölelõ transzcendes Isten “rövid” lett érettünk, hogy felemeljen bennünket a transzcendesbe. Ami számunkra most olyan, mintha a minusz végtelentõl, a plusz végtelenig tartana, az a transzcendesben, az örökkévalóságban, csak egy rövid szakasz. Ez a rövid szakasz maga a teremtés, az idõk kezdetétõl, az idõk végezetéig. De a teremtésben, csak az anyagi világról és benne az emberrõl, mint a teremtés koronájáról beszélünk. E világ létezési szakasza, a lehetõségek szerint kettévált a "tiltott fa" választópontjánál...

Isten akarata mindenképpen az, hogy teremtését magához emelje a transzcendesben, az örökkévaló életbe, az Õ szent színe látásának örök boldogságába. Ha az ember elkerülte volna az õsbûnt, akkor az ember beteljesedése, valami hasonló módon történt volna, mint Hénoch (Ter 5:23-24) vagy Illés égbeemelése (2Kir 2:11). Ebbõl a világból az ember, a halál megismerése nélkül emeltetett volna fel a transzcendesbe.

Az õsbûn elkövetése ( Ter 3:6), habár súlyos következményeket eredményezett, ugyanakkor, Isten végtelen szeretete által, sokkal nagyobb lehetõséget eredményezett. Ezen az úton Isten kijátszodhatta a közte és ember közötti szeretet lehetõségeinek minden kártyáját. Isten így megmutathatta végtelen szeretetét a keresztáldozatban ( Jn 3:16) és az ember érdemeket szerezhet ( Jel 22:12), bizonyítva élete ideje alatt, az Isten iránti szeretetét. Ebben a lehetõségsorozatban, az ember, az õ életének ideje alatt, megvalósul és beteljesedik Krisztusban, az Õ megváltó mûve által. De nemcsak az emberek, emberéletek megszámlálhatatlan sorozata valósul meg, teljesedik be, hanem az egész teremtett világ is, ami maga is sóvárog a megvalósulás és a beteljesedés után.
(Róm 8.19-22) Maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását. A természet ugyanis mulandóságnak van alávetve, nem mert akarja, hanem amiatt, aki abban a reményben vetette alá, hogy a mulandóság szolgai állapotából majd felszabadul az Isten fiainak dicsõséges szabadságára.Tudjuk ugyanis, hogy az egész természet (együtt) sóhajtozik és vajúdik mindmáig.

Ebben a teremtett világban minden az emberért van, mert az ember a teremtés koronája. Krisztus nemcsak a lelket váltotta meg, hanem a teljes embert, azaz a testét is. Mivel az ember teste anyagi elemekbõl áll, ezért az anyag is meg van váltva (Rom 8:23). Krisztus teste által, az anyag is felemeltetett a transzcendesbe (ApCsel 1:9), mint a természet megváltásának zsengéje. Tehát minden ember és az egész teremtett világ, elkerülhetetlenül halad a beteljesedése felé. Tudatosítanunk kell, hogy mi magunk is elkerülhetetlenül haladunk a megvalósulásunk és beteljesedésünk felé. Eljön a nap, amikor halálunk által, lelkünk "belefagy" az örökkévalóság folyójába, mint egy kimeredt szemû ponty. Akkor már többé nem változtathatunk lelkünk állapotán. Amilyen lesz, olyan lesz... Milyen lesz ez a beteljesedésünk? Búza vagy konkoly? (Mt 13:38) ...

A fa mindenképpen kivágattatik

A fa kivágásáról legszembetûnõbb módon Keresztelõ Szent János beszélt. A kikezdheteten, feddhetetlen és zord szent, ott állott a Jordán vizében és kiabálva intette a zsidókat bûneik és keményszivûségük miatt. Ekkor hangzik el a fenyegetés és a megtérésre való felszólítás:
Mt 3:10 A fejsze már a fák gyökerén van: Kivágnak és tûzre vetnek minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt.




Amint Szent Tamás kifejtette, kétféle halál van: van lelki halál és van testi halál. Sõt ha úgy tekintjük, háromféle halál is van. Van a lelki halál, ami a lélek elszakadása Istentõl a halálos bûn által. Ilyenkor az ember még él testileg, de a lelke már halott ( 1 Tim 5:6; Jel 3:1). Van a testi halál, amikor az ember meghal és a lelke különvál testétõl. És végül, ott van a “második halál”, amikor az utolsó ítéletkor, a kárhozottakat, feltámadt és romolhatatlan testtel, a kénköves, olthatalan, tüzes tóba dobják ( Jel 21:8). Az ember életének rossz gyümölcsei, a bûnök azok, amelyek aa élete fájának kivágattatását okozzák. Ezek elõször, a romlandó test fájának idõ elõtti kivágását okozhatják, egy betegség és a testi halál által, de lehetséges a romolhatatlan testtel feltámadt élet fájának kivágása is, ami a kárhozat, azaz a “második halál”.
(Mt 10:28) Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni! Inkább attól féljetek, aki a kárhozatba vetve a testet is, a lelket is el tudja pusztítani!

Isten nagyon  szereti az embert és irgalmas hozzá. Ezért, minden embernek idõt ad a megtérésre. De ez az idõ korlátozott. Jó gyümölcsöket kell teremni, a megtérés gyümölcseit, addig amig még van rá idõ...
(Lk 13:7-9) Erre így szólt vincellérjéhez: Három év óta mindig jövök, hogy gyümölcsöt keressek ezen a fügefán, de nem találok. Vágd ki! Miért foglalja itt a helyet? De az így válaszolt: Uram, hagyd még egy évig! Körülásom és megtrágyázom, hátha terem jövõre? Ha mégsem, akkor majd kivágod.”
(Mt 21:19) Az út mentén látott egy fügefát. Odament, de nem talált rajta egyebet, csak levelet. Erre így szólt: „Ne teremjen rajtad gyümölcs soha többé!” A fügefa azon nyomban kiszáradt.

Szent Tamás valahogy úgy fogalmazza meg, hogy az õsszentség állapotában, az ember teste mozdulatlan egységben volt halhatatlan lekével, Isten Lelkének ereje által. Az õsbûn miatt, az ember elszakadt Istentõl és ezáltal, a lélekkel egységben lévõ test is elveszítette a mozdulatlanságra való diszpozícióját. Így, az Istentõl való elszakadással, beállott a testbe a változás folyamata, mint a test “porba visszahulló” változása.
(Ter 3:19) Mert por vagy és a porba térsz vissza.”

Az õsatyák felsorolásából láthatjuk, hogy életéveik több fokozatban csökkennek, egésszen addig, amíg a bûn megszaporodása miatt, ki nem mondja az Úr, hogy az ember élete legyen csak 120 év. Ez a 120 éves életidõ, aztán Mózesen teljesedett be. Ábrahám és a pátriárkák mind magasabb kort értek meg.
(Ter 6:3) Ekkor az Úr így szólt: „Nem marad éltetõ lelkem az emberben örökké, mivel test. Életkora csak 120 év legyen.”
(Ter 25: 7) Ábrahám életkora 175 esztendõt tett ki.
(MTörv 34:7) Mózes 120 esztendõs volt, amikor meghalt. Szeme sem tört meg, frissessége megmaradt.

Vitatkozhatnak a biblikusok, hogy miként kell értelmezni az õsatyák életéveit és hogy élhetett-e az ember több, mint 900 évet. A lényeg az, hogy az életkorok száma folyamatosan csökkent, egésszen addig, amig 120 évre nem lett megszabva. Megfigyelhetjük, hogy Mózes testének mozdulatlansága és változatlansága megmaradt, mégis, mivel az Úr úgy rendelkezett, 120 éves korában ki lett vágatva a föld színérõl és meg kellett halnia. Tehát a fa mindenképpen kivágattatik...

Van aki beszél a „halál angyaláról”, amit úgy is tekinthetnénk, hogy a lélek elszakadása a testtõl, nem egy önmagától bekövetkezõ esemény, hanem egy irgalmas cselekmény.
(Préd 12.6-7) Mielõtt elszakad az ezüstkötél, megreped az arany gyertyatartó, megpattan a forrásnál a korsó, s összetörik a kúton a kerék és a por visszatér a földbe, ahonnét jött, az éltetõ lehelet meg az Istenhez, aki adta.

Azáltal, hogy a fa kivágattatik, azt sejtjük, hogy a halál bekövetkezése egy cselekmény következménye, de azáltal, hogy az ezüstkötél elszakad, úgy is láthatjuk, hogy a halál a lélek testhez tapadó életerejének teljes megfogyatkozása.

Merre dõl a fa?

Amikor egy fát kivágnak, akkor nemcsak az a fontos, hogy elvágják gyökereit vagy a törzsét, hanem az is, hogy merre dõl ki. Van egy székely vicc: János bácsi vágja ki a fát a fiával. Amikor a fa törzsét elvágták, azt mondja a fiú az apjának: Nó, Isten áldja édesapám!... Az apa ránéz csodálkozva. – Há hová mész fiam?  - Én sehová – válaszolja a fiú - de maga igen, mert a fa maga felé dõl.

Tamás azt mondja, hogy amilyen irányultságban találtatik az ember lelke halála órájában, olyan irányultságban támad fel. Mivel a feltámadt, romolhatatlan test egyesül a halhatatlan lélekkel, ezért azt az irányultságot veszi fel, amelyben van az a lélek, amellyel újra egyesül. Tehát a lélek irányultsága a halál pillanatában örökre eldönti az ember sorsát. Amelyik lélek Istent választotta célnak, annak fája örökre Isten felé dõl és amelyik lélek Istennel ellekezõ célt választott magának, annak fája örökre Istennel ellenkezõ irányba dõl. Tehát Isten szeretetének elfogadása vagy visszautasítása, a halál órájában véglegessé válik. A fa ott marad, ahová dõlt...

 



Ezért reménységünket, célunkat, ami az üdvösségünk, nagyon komolyan kell vegyük az életben. A test üdvösségünk sarokpontja ( Tertullianus), mert az Ige testé lett, hogy minket megváltson (2 Jn 1:7). Használjuk ki tehát a napokat, mert azok gonoszak és nem tudjuk, mikor jön el a végünk. Most van az alkalmas idõ, amikor az Úr meghallgatja kéréseinket és most van az idõ, amikor még munkálkodhatunk üdvösségünkön.
Mk 13:33 Vigyázzatok, legyetek éberek, mert nem tudjátok, mikor jön el az idõ.
2Kor 6:2 Azt mondja ugyanis: A kellõ idõben meghallgatlak, s az üdvösség napján segítek rajtad. Nos, most van a kellõ idõ, most van az üdvösség napja!
Jn 9:4 Addig kell végbevinnem annak tetteit, aki küldött, amíg nappal van. Eljön az éjszaka, s akkor senki sem munkálkodhat.

Ezek a dolgok rettenetesnek tünhetnek, de csak akkor, ha mindenfelé nézelõdünk. Nekünk nem szabad nézelõdnünk se jobbra, se balra ( Péld 4:27), hanem szemünket csakis a megfeszített Jézusra kell szegeznünk ( Szám 21:9). Sõt, túl kell tekintenünk a kereszten, egésszen a menyországba, ahol az örök élet és az örök boldogság vár ránk, Isten boldog színelátásában.

Ima: Uram Jézus. Akinek sokat adtál, attól sokat kérsz számon. Segíts, hogy számot tudjak adni Neked és ne valljak szégyent. Ámen.

2014. február 10., hétfő

Szellemi test

(1Kor 15:35-49) De – kérdezhetné valaki – hogyan támadnak fel a halottak? Milyen testben jönnek majd elő? Ostoba! Amit elvetsz, nem hajt csírát, hacsak el nem rothad. Amit elvetsz, még nem növény, az csak azután fejlődik, hanem puszta mag, például búzaszem vagy más egyéb. Isten testet ad neki tetszése szerint, minden magnak neki megfelelő testet. Nem minden test egyforma, hanem más az emberé, más az állaté, más a madáré, más a halé. S van égi test meg földi test, de másként ragyog az égi, másként a földi. Más a Nap ragyogása, más a Hold fényessége, más a csillagok tündöklése, sőt az egyik csillag fénye is különbözik a másikétól. Ilyen a halottak feltámadása is. Romlásra vetik el – romlatlannak támad föl. Dicstelenül vetik el – dicsőségben támad föl. Erőtlenségben vetik el – erőben támad föl. Érzéki testet vetnek el – szellemi test támad föl. Ha van érzéki test, van szellemi is. Ahogy az Írás mondja: „Ádám, az első ember élő lénnyé lett”, az utolsó Ádám pedig éltető lélekké. De nem a szellemi az első, hanem az érzéki, aztán következik a szellemi. Az első ember földből való, földi; a második ember a mennyből való. Amilyen a földből való, olyanok a földiek is, s amilyen a mennyből való, olyanok a mennyeiek is. Ezért ahogy a földi ember képét hordoztuk, a mennyeinek a képét is fogjuk hordozni.

Az elmélkedés célja

A szellemi test az, amellyel rendelkezni fogunk, amikor mindnyájan feltámadunk, amikor az ember lelke ismét egyesül a testével. Ez a test már nem olyan, mint a korábbi, hanem egy megdicsõült, szellemi test...

Miért kellene errõl elmélkedni? Milyen célból? Kiváncsiságból? Hogy okosabbak legyünk?... Nem… Aquinói Szent Tamás, A teológia összefoglalása mûvében, így fogalmaz a három fõ isteni erényrõl (hit,  remény, szeretet): A hit az, hogy megismerjük az igazságot a Szentháromság istenségérõl és Krisztus emberségérõl. A remény az, hogy a megfelelõ célra irányítjuk a figyelmünket, ami nem más, mint az üdvösségünk és az örök élet. A szeretet az, hogy igazságosságban éljük életünket, megtartva Isten parancsolatait, mert a parancsolatok megtartásában áll a szeretet (Jn 15:10; 1Jn 5:2-3). Tehát, ennek az elmélkedésnek, a remény erõsítése ad értelmet...

A pontosságra való törekvés

Tekintettel a fogalmazások bonyolultságára, fogadjuk el, hogy ez az elmélkedés nem lesz egésszen pontos. A lényeg az, hogy rámutassunk reménységünkre, ami a Krisztusban való feltámadásban és megdicsõülésben áll. Szent Pál azt mondja, hogy “ne többet annál, ami meg van írva” és ne bölcselkedjünk erõnkön felül, hanem legyünk józanok...

(1Kor 4:6) Ezeket, testvérek, miattatok alkalmaztam magamra és Apollóra, hogy rajtunk tanuljátok meg: Ne többet annál, ami írva van!

(Róm 12:3) A nekem adott kegyelem segítségével azt mondom mindegyiteknek: Senki ne becsülje magát a kelleténél többre, hanem józanul gondolkodjatok, mindenki az Istentõl neki juttatott hit mértéke szerint.

A megdicsõüléshez vezetõ út felvázolása

Szent Tamás, az  õ munkájában, rendszeresen kifejt néhány alapigazságot, amelyeket kb, így lehetne öszefoglalni:

1. A teremtett világ folyamatos mozgásban, fejlõdésben és megvalósulásban van. Törvényszerû, hogy a nagyobb, magasabbrendübb dolgok mozgatják a kisebbeket és az alacsonyabb rendûeket.

2. Isten minden mozgás, fejlõdés fundamentuma és oka, ezért Õ teljesen mozdulatlan, változatlan, egységes és egyszerû.

3. Mi magunk is ebben a világban mozgunk és fejlõdünk a végcél felé, ami az Istenben való örök megnyugvás.

4. A lelki világ és annak dolgai magasabbrendüek, mint az anyagi világ dolgai, tehát a lelkiek mozgatják a testieket, nem forditva.

5. Az emberi lélek, felismerhetõen az anyagi testének szellemi mása, azaz, az anyagi teste az õ szellemi-lelkének anyagi ábrázata.

6. Az emberi lélek, Isten éltetõ ereje által, folyamatosan magára szedi az anyagot teste fejlõdésére, formázására;

7. Mivel az ember nem csak lélek, hanem test és lélek, szükséges, hogy a végsõ megnyugvásban, a lélek ismét egyesüljön testével.

8. Az újra visszakapott test nem lehet romlandó, mert ez a meghalás és feltámadás vég nélküli ciklusát idézné elõ.

9. Az ember megdicsõülésének, romolhatatlan testben való feltámadásnak útja, Krisztus feltámadása, mert Õ az út, az igazság és az élet (Jn 14:6) és mert Õ maga a feltámadás és az élet ( Jn 11:25).

A megdicsõült test tulajdonságai

Aquinói Szent Tamás azt mondja, hogy az emberenek kétféle halála és feltámadása lehet: Van lelki halál, amikor az ember elszakad Istentõl és van test halála, amikor az ember lelke elszakad a testétõl. Aztán van a lelki feltámadás, amikor az ember kiengesztelõdik Istennel és újra beleoltódik Istenbe, és van a test feltámadása, amikor a test újra egyesül a lélekkel. Az Úr Jézus, mint második isteni személy, valóságosan magára öltötte az emberi természetünket, emberi testtel és lélekkel, de mivel Õ bûnt nem ismert, ezért Õrá csak a test halála és feltámadása vonatkozik. Õ habár csak testileg halt meg és támadt fel, mégis, mivel Õ valóságos Isten, minta-oka lett a mi lelki és testi feltámadásunknak egyaránt...

A megdicsõült test tulajdonságait csakis az Úr Jézus feltámadása utáni megnyilvánulásaiban tudjuk megfigyelni. Az Ő megjelenéseiben láthatjuk, hogy a megdicsõült testre nem vonatkoznak ennek a világnak természeti törvényei. A megdicsõült testre nem vonatkoznak az anyag törvényei és független a tértõl meg az idõtõl. Ugyanakkor láthatjuk, hogy a megdicsõült szellemi test magán viseli az anyagi testnek is, meg a léleknek is a tulajdonságait. Egyik felõl tappintható, mint egy anyagi test, míg másik felõl úgy mozog, mint a lélek. Számunkra, úgy tûnik, mintha Isten valami újat hozott volna létre: egy olyan szellemi, romolhatatlan testet, amely tappintható, de amely beléphet a mennybe és képes Isten szellemi létterében élni és Istent meglátni, annélkül, hogy meghalna (Kiv 33:20; Iz 6:5). Az írások utalnak arra, hogy Isten valami újat hoz létre és hogy Krisztusban új teremtmények leszünk. Ezt szerintem nem csak a lélek Krisztusban való megújulására érthetjük, hanem a test megújulására is...

(Iz 43:19) Nézzétek: én valami újat viszek végbe, már éppen készülõben van; nem látjátok?

(2Kor 5:17) Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi megszûnt, valami új valósult meg.

(Gal 6:15) Mert sem a körülmetéltség nem ér semmit, sem a körülmetéletlenség, hanem csak az új teremtmény.

A megdicsõült, szellemi testrõl a következõket láthatjuk az Úr Jézusnál:

1. Képes megjelenni és eltünni, képes az anyagon áthatolni:

(Jn 20:26) Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok, s Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett, megállt középen, és köszöntötte õket: „Békesség nektek!”

Tamás szerint, a lelkiek az anyagiak fölött állnak, ezért a lelkieknek hatalmuk van az anyagiak fölött. Ezért aztán természetes, hogy a szellemi test elemei, amelyet a Lélek ereje fog össze, zavartalanul áthatolnak az anyagi dolgok elemei között, amelyeket az testi erõk fognak össze.

2. Tappintható:

(Jn 20:27) Aztán Tamáshoz fordult: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és tedd oldalamba! S ne légy hitetlen, hanem hívõ!”

Ez a szellemi test új tulajdonsága, hogy képes érintkezni az anyagival, de ugyanakkor képes belépni a mennybe is, Isten szine elé.

3. Képes felismerhetõ vagy nem felismerhetõ ábrázattal megjelenni:

(Lk 24:31) Ekkor megnyílt a szemük s felismerték. De eltûnt a szemük elõl.

(Jn 21:7) Erre az a tanítvány, akit Jézus kedvelt, így szólt Péterhez: „Az Úr az!

(Jn 21:12) Jézus hívta õket: „Gyertek, egyetek!” A tanítványok közül senki sem merte megkérdezni: „Ki vagy?” - hiszen tudták, hogy az Úr az.

Látni, hogy az Urat nem az ábrázatáról, hanem cselekedeteibõl és beszédébõl ismerik fel.

4. Habár nincs szüksége táplálékra, képes azt elfogyasztani...

(Lk 24:43) Fogta és a szemük láttára evett belõle.

(Jn 21:5) Jézus megszólította õket: „Fiaim, nincs valami ennivalótok?” „Nincs” - felelték.

(ApCsel 1:4) Egyszer, amikor együtt evett velük, megparancsolta nekik, hogy ne hagyják el Jeruzsálemet, hanem várjanak az Atya ígéretére, „amelyrõl - úgymond - tõlem hallottatok…

Ennek a táplálkozásnak az volt a célja, hogy az Úr bebizonyítsa, hogy nem csak szellem, hanem valóságos test is. Ugyanakkor, azt is meg akarta mutatni, hogy feltámadása után is közösséget vállal az anyagi, romlandó testben élõ testvéreivel. Viszont ez a lenyelt táplálék nem szorul emésztésre, hanem a lélek magasabbrendüsége által, gondolom egyszerûen eltűnik, mert a szellemi testnek más nincs szüksége gyomormûködésre...

(1Kor 6:13) Az étel a gyomorért van, a gyomor az ételért, de Isten mindkettõt elpusztítja.

(1Kor 6:13) Az eledelek * a hasnak és a has az eledeleknek rendeltetett. Az Isten pedig mind ezt, mind amazokat eltörli ( Károli).

5. Nem sebezhetõ és sebei nem kell, hogy begyógyuljanak:

(Jn 20:27) Aztán Tamáshoz fordult: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és tedd oldalamba! S ne légy hitetlen, hanem hívõ!”

Az Úr Jézus megdicsõült teste hordozza az Õ öt szent sebét. Azok nem gyógyulnak be és nem is ejthetõ rajta újabb seb. Lehetelen is lenne, mert anyagi ostor, kard vagy lándzsa, hogyan tudna hatni a szellemi testre. Amint Aquinói Szent Tamás kimutatta, a lelkiek magasabbrendűek a testieknél, tehát a testiek  nem tudnak hatni a magasabbrendû lelkiekre...

Hasonlóak leszünk a feltámadt Krisztushoz

Mivel az Úr Jézus, az Õ halálával és feltámadásával, elsõ lett a testvérei között, ezért mindenki aki Benne hisz, él és alszik el, az Õhozzá lesz hasonló a feltámadásban... Õ a mi feltámadásunk és megdicsõülésünk reménye. Mi mindnyájan elváltozunk az Õ képmására, szellemi, megdicsõült testbe, amelyben képesek leszünk Istent látni és vele együtt élni.

(Fil 3:21) Õ azzal az erõvel, amellyel mindent hatalma alá vethet, átalakítja gyarló testünket, és hasonlóvá teszi megdicsõült testéhez.

(Kol 1:27) Velük akarta megismertetni az Isten, milyen fönséges gazdagságot rejt a pogányok számára ez a titok: Krisztus bennetek a megdicsõülés reménye.

(1Jn 3:2) Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Azt tudjuk, hogy ha megjelenik, hozzá leszünk hasonlók, mert látni fogjuk, amint van.

(1Kor 15:51-53) Nos, titkot közlök veletek: Nem halunk ugyan meg mindnyájan, de mindnyájan elváltozunk, hirtelenül, egy szempillantás alatt, a végsõ harsonaszóra. Amikor az megszólal, a halottak feltámadnak a romlatlanságra, mi pedig elváltozunk. Ennek a romlandó testnek fel kell öltenie a romlatlanságot, ennek a halandónak a halhatatlanságot.

A csodás feltámadások nem eredményeznek megdicsõült testet

A Szentírásban olvashatunk néhány csodás feltámadásról: Elizeus feltámasztotta a szunemi asszony fiát; Elizeus csonjaitól feltámadt a halott; az Úr Jézus feltámasztotta Jairus leányát, a naimi ifjút, Lázárt; Péter feltámasztotta Tabithát; és Pál feltámasztotta Euthichuszt:

(2Kir 4:34-35) Aztán fölment az ágyra és a fiúra borult, száját a szájára, szemét a szemére, kezét a kezére tette. S ahogy így ráborult, a fiú teste fölmelegedett. Akkor fölállt és le-föl járkált a szobában, majd újra fölment és hétszer ráborult. Végül tüsszentett a fiú és kinyitotta a szemét.

(2Kir 13:21) Egyszer, amikor éppen temettek egy embert, az emberek hirtelenül megpillantották a portyázó csapatot. Az embert bedobták Elizeus sírjába és elmentek. Mihelyt az ember hozzáért Elizeus csontjaihoz, életre kelt és talpra állt.

(Mk 5:41-42) Megfogta a kislány kezét, s így szólt hozzá: „Talita kum”, ami annyit jelent: „Kislány, parancsolom, kelj föl!” A kislány fölkelt, és elkezdett járkálni. Tizenkét éves lehetett. A nagy csodálkozástól azt se tudták, hová legyenek.

(Lk 7:14-15) Aztán odalépett a koporsóhoz, és amint megálltak, akik vitték, megérintette, s így szólt: „Ifjú, mondom neked, kelj föl!” A halott felült, és elkezdett beszélni. Ekkor átadta anyjának.

(Jn 11:43-44) E szavak után hangosan beszólt: „Lázár, jöjj ki!” S a halott kijött. Lába és keze be volt pólyázva, az arcát meg kendõ födte. Jézus szólt nekik: „Oldjátok fel, hogy tudjon járni.”

(ApCsel 9:40-41) Péter kiparancsolt mindenkit, majd térdre borult és imádkozott. Aztán a halotthoz fordult és felszólította: „Tabita, kelj fel!” Az kinyitotta a szemét, s amikor meglátta Pétert, felült. (Péter) kezét nyújtotta neki, fölsegítette, aztán behívta a szenteket, meg az özvegyeket, és megmutatta nekik, hogy él.

(ApCsel 20.9-10) Egy Eutichusz nevû ifjú az ablakban ült, s Pál hosszú beszéde alatt úgy elnyomta az álom, hogy álmában lezuhant a harmadik emeletrõl. Holtan szedték össze. Pál lement hozzá, ráborult, átölelte, s így szólt: „Ne aggódjatok, még benne van a lélek.”

Ezek nem olyan feltámadások, amely által az ember megdicsõült testet kap, hanem csak olyanok, amelyeknél a lélek visszatért ugyanabba a romlandó testbe. Ezek a lelkek visszaadattak ennek a mulandó életnek. Ezek az emberek feltámadtak, de újra meg kellett halniuk...

(Jn 12:10) Erre a fõpapok elhatározták, hogy Lázárt is megölik...

A megdicsõülésre utaló elõképek az Egyházban

A szentek életében megpillanhatjuk a megdicsõült test jegyeit. Ezek a következõek: a stigmák, a bilokáció és az Oltáriszentséggel való kizárólagos táplálkozás.

1. Szent Pál, Assziszi Szent Ferenc és Szent Pio atya birtokolták hitelesen az Úr Jézus stigmáit. Ezek a Lélek által keletkeztek, folyamatosan véreztek, nem gyógyultak be, fájtak, de nem károsították a szent testi egészségét. Az anyagi testen voltak ugyan, de nem voltak testi eredetüek.

(Gal 6:17) Ezután senki ne okozzon kellemetlenséget nekem, mert Jézus jegyeit viselem testemen.

2. Páduai Szent Antalnál, Szent Pio atyánál, de más szenteknél is feljegyezték a bilokáció csodáját. Ugyanabban az idõben két helyen is jelen volt a szent ember. Amint a Szentlélek több helyen jelen van (ApCsel 2:3), mégis egy személy, úgy a Lélek megadja a lelki embernek is ugyanezt a tulajdonságot.

3. Az Egyház több szent emberrõl tud akik évtízedeken keresztül csakis az Oltáriszentséggel éltek. Nem ettek és mégsem fogytak le, nem haltak éhen, hanem jó egészségben élték életüket, egésszen addig amíg az Úr magához nem szólította õket. Ezek az emberek már csak isteni eledellel éltek, mint a szellemi testek az eljövendõ életben:

(Jel 22:2) Az utca közepén és a folyam két partján az élet fái álltak. Tizenkétszer hoznak gyümölcsöt, vagyis minden hónapban teremnek, a fa levelei meg a népek gyógyulására szolgálnak.


A mi megdicsõülésünk

A mi feltámadásunk és megdicsõülésünk már itt, ebben az életben elkezdõdik és már itt részesedünk belõle azáltal, hogy:

1. Hiszünk Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában;

2. Megismerjük Istent, a Szentháromságot, úgy ahogy Isten kinyilatkoztatta magát nekünk Szent Fia által és táplálkozunk az Eucharisztiával;

3. Krisztust követve, egyre inkább Istennel egyesülve.

Ima: Uram Jézus, köszönöm, hogy ilyen nagy reménységre hívtál minket meg. Kérlek segíts minket legyõzni a restséget és a félelmet a Szentlélek erejével. Ámen.